Hang, szó, szellem / 19. századi filozófiai konferencia

Időpont: 2019. november 30. (szombat)
Helyszín: MTA DAB székház (4032 Debrecen, Thomas Mann u. 49.)

Szervező: Dr. Tánczos Péter (DAB Filozófiai Munkabizottság, titkár – DE Filozófia Intézet, egyetemi adjunktus)

A Magyar Tudományos Akadémia Debreceni Területi Bizottság Filozófiai Munkabizottsága november 30-án konferenciát rendez Hang, szó, szellem címmel az MTA DAB székházban. A rendezvényen olyan filozófiatörténeti előadásokat hallhatunk, amelyek a „hosszú” 19. század gazdag bölcseleti irodalmának valamely szerzőjét, témáját, irányzatát vagy korszakát a
címben szereplő három kifejezés legalább egyikének kontextusában tárgyalja.

A középpontban a nyelviséget tematizáló előadások lesznek, de a tágan értett nyelvfilozófiai megközelítésen túl is számíthatunk a címhez illeszkedő, bármely filozófiai diszciplínához kötődő prezentációra. A logikatörténeti, nyelvfilozófia-történeti, stilisztikai-retorikai témájú, esztétikai stb. indíttatású elemzések mellett a német idealizmus képviselőinek releváns gondolatai is terítékre kerülnek a szakmai találkozón. A kései felvilágosodástól a német idealizmuson és romantikán, valamint a posztidealista bölcseleten át a századforduló életfilozófiai, neokantiánus, pozitivista tendenciáival bezárólag mindenfajta megközelítés bemutatásának lehetőséget biztosítunk.

A rendezvényt egy évről évre megrendezendő, a 19. század filozófiájával foglalkozó konferenciasorozat első eseményének szánjuk.

Program

2019. november 30.

MTA-DAB Székház, Holló László terem (4032 Debrecen Thomas Mann u. 42.)

10.45 – 11.00 Megnyitó: Valastyán Tamás, a DE Filozófia Intézet igazgatója

11.00 – 12.30 A nyelv eredetétől a szellem fogalmáig

11.00 – 11.30 Hankovszky Tamás: A szabadságot vezető szabadság – A nyelv transzcendentális dedukciója Fichténél

11.30 – 12.00 Gurka Dezső: A szellem fogalmának értelmezése Schelling 1805 és 1810 közötti műveiben

12.00 – 12.30 Balogh Brigitta: A szellem teste – Nyelv, beszéd és szellem viszonya Hegel és Bergson filozófiájában

12.30 – 13.30 Szünet

13.30 – 15.00 Nyelvi- és stíluskérdések a magyar gondolkodástörténetben

13.30 – 14.00 Mester Béla: A szavak, a szellem és a józan ész

14.00 – 14.30 Valastyán Tamás: Technika és poézis – Adalékok Arany János egyik verssorához

14.30 – 15.00 Hévizi Ottó: Mi van az „első rend” előtt? – A metakognitív ellenpontstílusok (metastílusok) előtörténetéről

15.00 – 15.30 Szünet

15.30 – 17.00 Nyelvelméletek a 19. századi filozófiában

15.30 – 16.00 Kővári Sarolta: „A szónyelv hangzó” – Hang és szó Nietzsche korai nyelvfelfogásában

16.00 – 16.30 Gáspár László Ervin: A herderi nyelveredet-elmélet tézisei Edward Sapir értelmezésében

16.30 – 17.00 Tánczos Péter: Egy recenzió következményei – A nyelviség tematizálása Friedrich Schlegel és Adam Müller „neofita” munkáiban

17.00 – 17.15 Zárszó

Konferenciánk a Magyar Tudomány Ünnepe rendezvénysorozat keretében valósul meg.

Szervező: Tánczos Péter

Szervező intézmények:

Debreceni Akadémiai Bizottság Filozófiai Munkabizottság

                            Debreceni Egyetem Filozófia Intézet

Absztraktok

Gáspár László Ervin

A herderi nyelveredet-elmélet tézisei Edward Sapir értelmezésében

Amikor az amerikai antropológus-nyelvész, Edward Sapir 1907-ben, huszonhárom évesen megírta Johann Gottfried Herderről szóló értekezését, az indoeurópai nyelvek vizsgálatával már megalapozásra került az összehasonlító nyelvtudomány, színre lépett a strukturalista szemlélet és az általános nyelvészet megteremtője, Ferdinand Saussure és nem utolsó sorban küszöbön állt a Frege és Russell nevéhez fűződő nyelvi fordulat is. Éppen ezért nem túlzás azt állítani, hogy a róla szóló értekezés írásakor Herder nézetei már több szempontból is „meghaladottá” váltak, ami viszont még érdekesebbé teszi Sapir korai tanulmányát, hiszen Herder híres pályaművének részletes elemzése és kritikája mellett hangsúlyozza a hozzá kapcsolódó szemléletváltás jelentőségét, s nem utolsó sorban az elmélet aktualitására irányítja a figyelmet.

Sapir egyebek mellett az indián nyelvek osztályozása, nyelv és kultúra kölcsönös egymásra hatásának vizsgálata, és a nyelvi relativizmus elméletének kidolgozása miatt vált elismertté. Előadásomban Sapir recenzióját fogom megvizsgálni, valamint antropológiai-nyelvészeti szemléletének herderi összefüggéseire fogok rávilágítani.

Gurka Dezső

A szellem fogalmának értelmezése Schelling 1805 és 1810 közötti műveiben

A német idealizmus keletkezéstörténetének legkorábbi éveit – különösképp Reinhold tanítványi körének önállósodási tendenciáit – részletesen feltárta a konstellációkutatás, ám a történeti rekonstrukció időbeli keretei alig terjedtek túl Fichte nova methodo programján, másfelől az egyes filozófusoknak a kriticizmushoz, illetve egymás gondolatrendszeréhez való viszonyát sem tette kiemelt vizsgálati szempontjává e kutatási tradíció. Weiss János néhány 2011-ben megjelent tanulmánya ezeknek a konstellációkutatás által mellőzött aspektusoknak a továbbgondolásával hajtott végre egy olyan korrekciót, amelynek kapcsán a német idealizmus tágabb időkereteit fogalomtörténti szempontból – a Kant, Schelling és Hegel filozófiája közötti kapcsolódási pontok felvázolásával – interpretálta. Weiss Schelling gondolati törekvéseit a kanti ész fogalmának kiterjesztéseként értékelte, oppozícióba állítva mindezzekkel a szellem fogalmának hegeli dominanciáját. Schelling filozófiájában ugyanakkor a müncheni korszakának elejétől egyre erőteljesebb szerepet kapott a szellem fogalma. Előadásomban arra keresek választ, hogy Schelling a Szabadságiratban, illetve a Stuttgarti magánelőadásokban milyen jelentésben használta, illetve milyen kontextusba állította a szóban forgó fogalmat. A szellem-fogalom rekontextualizása során a Stuttgarti magánelőadások közvetlengondolati előzményének tekintem a szakirodalom által jobbára periférikus írásként kezelt Clarat. A szellem fogalma – a természet folytonosan modulálódó terminusához hasonlóan – Schelling későbbi periódusaiban új megvilágításba került, ám az 1811-ben kezdődő Weltalter-korszaknak is perszeveráló hatáseleme maradt.

Hankovszky Tamás

A szabadságot vezető szabadság – A nyelv transzcendentális dedukciója Fichténél

A nyelv eredetéről a korábbi évtizedekben folytatott vitát Fichte úgy próbálta meghaladni, hogy a szembenálló álláspontokat egyetlen elméletébe integrálta. A nyelv isteni adományként, illetve emberi konstrukcióként való bemutatása mégis alárendelt jelentőségű maradt nála a harmadik elméletrészhez képest, amelyet merőben új formában dolgozott ki. Eszerint a nyelv velünk született, pontosabban a nyelv a transzcendentális lehetőségi feltétele annak, hogy emberek lehessünk. E gondolat kifejtése a nyelv transzcendentális dedukciójával azonos, és A természetjog alapja a tudománytan elvei szerint híres interszubjektivitás-elméletének egy ritkán elemzett aspektusát tárja fel. Az Aufforderung ugyanis, amelyet egy másik eszes lény intéz hozzánk, mindig jelek közlése, tág értelemben vett nyelv révén valósul meg, így a jelben mint olyanban két szabadság, a felszólító és a felszólított szabadsága találkozik egymással. Előadásomban felvázolom a nyelv eredetének háromkomponensű elméletét, és arra a kérdésre keresem a választ, hogyan válik Fichténél a nyelv az interszubjektivitás döntő tényezőjévé, hogyan valósul meg a jelben „a szabadság szabadság általi vezetése”.

Hévizi Ottó

Mi van az „első rend” előtt? – A metakognitív ellenpontstílusok (metastílusok) előtörténetéről

Amennyiben a konferencia címében szereplő három fogalmat (hang, szó, szellem) haladványként olvassuk, úgy ez egyfajta genealógiát mutat: hangból szó, szóból szellem. A szellem genealógiája természetesen többféle lehet: történelmi, szociokulturális, pszichológiai stb. Előadásom a szellem lehetséges születési módjai közül a teoretizálási genealógiára kíváncsi, amelyet Zalai Béla a 20. század elején a rendszeralkotások, gondolati irányvételek „első rendjének” hív. Zalai felfogását elemezve előadásom két kérdést vizsgál egy mai téma, az ún. metastílusok összefüg-gésében. Egyrészt arra szeretne választ kapni, hogy (Richard Swedberg distinkciójával élve) a teoretizálás többnyire látens folyamata hogyan ad preferált irányt bizonyos teóriák megalkotásának. Másrészt azt szeretné bemutatni, hogy Zalai felfogása (mindenekelőtt a Perszeverancia-tanulmányban) hogyan kötődik a metastílusok 19. századi előzményeihez.

Kővári Sarolta

„A szónyelv hangzó” – Hang és szó Nietzsche korai nyelvfelfogásában

A bázeli korszak kezdetéről származó 2[10]-es feljegyzésben és a nem sokkal később keletkezett A dionüszoszi világnézet című írásbanNietzsche a kimondott szónak, vagyis a nyelv hangzó oldalának a világ lényegét visszaadni képes zenééhez közelítő kifejezőerőt tulajdonít. Nietzschét ezekben a szövegekben a beszédhang zenei tulajdonságai érdeklik. Elmélete részben Schopenhauer, rajta keresztül pedig a korabeli zeneesztétikák (Tieck, Wackenroder, E. T. A. Hoffmann) hatását tükrözi, részben pedig Wagnerre megy vissza.

Néhány évvel később A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságról című írásában a hang már nem a zenével összefüggésben, hanem a nyelv keletkezését bemutató modell egyik elemeként jelenik meg, a szóval gyakorlatilag szinonimként. Nietzsche most nem is ugyanazzal a kifejezéssel él, mint a korábbi szövegekben: azokban „Ton”-ról, zenei hangról, itt „Laut”-ról, általában vett hangról beszél. Ezzel a 19. század egy másik, nyelvfilozófiai hagyományát idézi fel, amely szerint a nyelv kezdetét jelentő hang lényegileg járul hozzá az emberi gondolkodás fejlődéséhez. Ennek a Herderig visszavezethető felfogásnak a forrása Nietzschénél Gustav Gerber Die Sprache als Kunst című műve.

         Előadásomban szeretném Nietzsche szövegeit azoknak a hagyományoknak a kontextusában elemezni, amelyeknek ezek a szövegek a folytatói, ezenközben a bázeli korszak írásai kapcsán szeretném zeneesztétika és nyelvelmélet viszonyát is megvilágítani, és A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságról kapcsán a szó és a hang azonosításának következményeit tisztázni.

Mester Béla

A szavak, a szellem és a józan ész

Tervezett előadásomban a reformkornak és a neoabszolutizmus korának magyar filozófiai gondolkodásából a valóság és a nyelv viszonyára vonatkozó diskurzust emelem ki. Ebben a korban ezt a diskurzust természetesen nem lehet a nyelvújítástól és ezen belül a filozófiai szakterminológia kialakulásától függetlenül vizsgálni; ezen kívül szükséges még a korabeli Hegel-recepciót is érinteni, a harmincas évek hegeli pörénél jóval szélesebben értelmezve azt. Hegel és a hegeliánusok kritikusainak egyik fő témája ugyanis éppen az önjáróvá vált hegeli fogalmi rendszer és az azt kifejező terminológia, és mindennek viszonya a valósághoz. Tervezett előadásomban bemutatom, hogy ennek a bírálatnak az eredménye nem annyira a nyelv kritikája, mint inkább a (történelmi és társadalmi) valóság fogalmának az újragondolása, értelmezése. Míg a hegelianizmus kritikusainak fő támadási pontja a hegeli terminológia, a hegeliánusok önképe szerint ez a terminológia a szellem fejlődésének egyedüli tudományos kifejeződése; ellentámadásuk fő célpontja pedig a józan észen alapuló, értelmezésük szerint tudomány előtti, vagy egyenesen tudományellenes filozófiai hagyomány. Az elemzés során a tárgyidőszak két nagy hatású hírlapi vitáját, az úgynevezett tudomány, magyar tudós vitát és az Erdélyi–Szontagh-vitát állítom a középpontba.

Tánczos Péter

Egy recenzió következményei – A nyelviség tematizálása Friedrich Schlegel és Adam Müller „neofita” munkáiban

Friedrich Schlegel és Adam Müller intellektuális kapcsolata a német romantika történetének egyik igazi rejtélye. A két emblematikus gondolkodó élettörténete és szakmai érdeklődése sok tekintetben hasonló: mindketten protestáns családból származnak, három év különbséggel katolizálnak, szinte egyszerre írják analóg témájú irodalomtörténeti, nyelvfilozófiai és politikaelméleti munkáikat. Személyesen is ismerték egymást, gyakran hivatkoztak a másik írásaira, az 1820-as években még együtt is dolgoztak Bécsben, s alig pár nap különbséggel haltak meg. A számottevő hasonlóság dacára mégis szembeötlő, hogy nem igazán közelednek egymáshoz: Schlegel hátrahagyott jegyzeteiben kifejezetten pikírt megjegyzéseket tesz Müllerre.

         Előadásomban a két filozófus kapcsolatának legkorábbi időszakára koncentrálnék. Müller nem sokkal 1805-ös katolizálása után kiadja könyvformában is a Vorlesungen über die deutsche Wissenschaft und Literatur című előadássorozatát, amelyben többször hivatkozik Schlegelre, különösen annak Lessing-dolgozatára. Az idősebb pályatárs válaszképpen 1808-ban (katolizálása évében) megjelenteti a kötetről szóló recenzióját, amelynek hatására Müller meghívja a Kleisttel közösen szerkesztett Phöbushoz szerzőnek Schlegelt is. Schlegel ekkor fejezi be többéves nyelvészeti kutatómunkáját, s készül el az Über deutsche Sprache und Literatur (1807), illetve a korszakos jelentőségű Über die Sprache und Weisheit der Indier (1808) című írásaival. Bár a kész művekben nem, a jegyzetekben utalgat Müllerre, ahogyan ekkoriban készülő szövegeiben Müller is támaszkodik Schlegelre. Előadásomban a két szerző katolizálása idején keletkezett, fenti írásait vetném össze az alapján, hogy mit állítanak a nyelv metafizikai eredetéről, művészi jellegzetességeiről és nemzeti rendeltetéséről.

Valastyán Tamás

Technika és poézis – Adalékok Arany János egyik verssorához

A poézis technika (techné) felőli meghatározottsága szinte egyidős a nyelv poétikus megformálhatóságának tapasztalatával. Ennek az összefüggésnek csak az egyik része az, hogy vannak (idővel változó, illetve az idővel dacoló) elvek, szabályok, amelyek szerint a „készítés” folyamata végbe mehet. Mindazonáltal a technikai vívmányok mint tematikus források is relevánsak lehetnek egy adott műalkotás formavilága tekintetében. A XIX. század ezt a tapasztalatot markánsan színre viszi, mutatja mindezt az ipari formatervezés, egyáltalán az iparművészet programatikus megjelenése. Előadásomban Arany egyik leghíresebb verse, az Epilógus sorát („Legfölebb ha omnibuszon”) próbálom újraolvasni Walter Benjamin tranzitív esztétikai javaslatai és szempontjai alapján. Hogy ezek közül csak hármat említsek: a modern technika világa és a mitológia archaikus világa közötti kapcsolat; a képek historikus indexe; illetve a XIX. századot hangsúlyosan nem hanyatláskorszakként tekinteni.