Időpont: 2019. november 30. (szombat)
Helyszín: MTA DAB székház (4032 Debrecen, Thomas Mann u. 49.)
Szervező: Dr. Tánczos Péter (DAB Filozófiai Munkabizottság, titkár – DE Filozófia Intézet, egyetemi adjunktus)
A Magyar Tudományos Akadémia Debreceni Területi Bizottság Filozófiai Munkabizottsága november 30-án konferenciát rendez Hang, szó, szellem címmel az MTA DAB székházban. A rendezvényen olyan filozófiatörténeti előadásokat hallhatunk, amelyek a „hosszú” 19. század gazdag bölcseleti irodalmának valamely szerzőjét, témáját, irányzatát vagy korszakát a
címben szereplő három kifejezés legalább egyikének kontextusában tárgyalja.
A középpontban a nyelviséget tematizáló előadások lesznek, de a tágan értett nyelvfilozófiai megközelítésen túl is számíthatunk a címhez illeszkedő, bármely filozófiai diszciplínához kötődő prezentációra. A logikatörténeti, nyelvfilozófia-történeti, stilisztikai-retorikai témájú, esztétikai stb. indíttatású elemzések mellett a német idealizmus képviselőinek releváns gondolatai is terítékre kerülnek a szakmai találkozón. A kései felvilágosodástól a német idealizmuson és romantikán, valamint a posztidealista bölcseleten át a századforduló életfilozófiai, neokantiánus, pozitivista tendenciáival bezárólag mindenfajta megközelítés bemutatásának lehetőséget biztosítunk.
A rendezvényt egy évről évre megrendezendő, a 19. század filozófiájával foglalkozó konferenciasorozat első eseményének szánjuk.
Program
2019. november 30.
MTA-DAB Székház, Holló László terem (4032 Debrecen Thomas Mann u. 42.)
10.45 – 11.00 Megnyitó: Valastyán Tamás, a DE Filozófia Intézet igazgatója
11.00 – 12.30 A nyelv eredetétől a szellem fogalmáig
11.00 – 11.30 Hankovszky Tamás: A szabadságot vezető szabadság – A nyelv transzcendentális dedukciója Fichténél
11.30 – 12.00 Gurka Dezső: A szellem fogalmának értelmezése Schelling 1805 és 1810 közötti műveiben
12.00 – 12.30 Balogh Brigitta: A szellem teste – Nyelv, beszéd és szellem viszonya Hegel és Bergson filozófiájában
12.30 – 13.30 Szünet
13.30 – 15.00 Nyelvi- és stíluskérdések a magyar gondolkodástörténetben
13.30 – 14.00 Mester Béla: A szavak, a szellem és a józan ész
14.00 – 14.30 Valastyán Tamás: Technika és poézis – Adalékok Arany János egyik verssorához
14.30 – 15.00 Hévizi Ottó: Mi van az „első rend” előtt? – A metakognitív ellenpontstílusok (metastílusok) előtörténetéről
15.00 – 15.30 Szünet
15.30 – 17.00 Nyelvelméletek a 19. századi filozófiában
15.30 – 16.00 Kővári Sarolta: „A szónyelv hangzó” – Hang és szó Nietzsche korai nyelvfelfogásában
16.00 – 16.30 Gáspár László Ervin: A herderi nyelveredet-elmélet tézisei Edward Sapir értelmezésében
16.30 – 17.00 Tánczos Péter: Egy recenzió következményei – A nyelviség tematizálása Friedrich Schlegel és Adam Müller „neofita” munkáiban
17.00 – 17.15 Zárszó
Konferenciánk a Magyar Tudomány Ünnepe rendezvénysorozat keretében valósul meg.
Szervező: Tánczos Péter
Szervező intézmények:
Debreceni Akadémiai Bizottság Filozófiai Munkabizottság
Debreceni Egyetem Filozófia Intézet
Absztraktok
Gáspár László Ervin
A herderi nyelveredet-elmélet tézisei Edward Sapir értelmezésében
Amikor az amerikai antropológus-nyelvész, Edward Sapir 1907-ben, huszonhárom évesen megírta Johann Gottfried Herderről szóló értekezését, az indoeurópai nyelvek vizsgálatával már megalapozásra került az összehasonlító nyelvtudomány, színre lépett a strukturalista szemlélet és az általános nyelvészet megteremtője, Ferdinand Saussure és nem utolsó sorban küszöbön állt a Frege és Russell nevéhez fűződő nyelvi fordulat is. Éppen ezért nem túlzás azt állítani, hogy a róla szóló értekezés írásakor Herder nézetei már több szempontból is „meghaladottá” váltak, ami viszont még érdekesebbé teszi Sapir korai tanulmányát, hiszen Herder híres pályaművének részletes elemzése és kritikája mellett hangsúlyozza a hozzá kapcsolódó szemléletváltás jelentőségét, s nem utolsó sorban az elmélet aktualitására irányítja a figyelmet.
Sapir egyebek mellett az
indián nyelvek osztályozása, nyelv és kultúra kölcsönös egymásra hatásának
vizsgálata, és a nyelvi relativizmus elméletének kidolgozása miatt vált
elismertté. Előadásomban Sapir recenzióját fogom megvizsgálni, valamint
antropológiai-nyelvészeti szemléletének herderi összefüggéseire fogok rávilágítani.
Gurka Dezső
A szellem fogalmának értelmezése Schelling 1805 és 1810 közötti műveiben
A német idealizmus keletkezéstörténetének legkorábbi éveit
– különösképp Reinhold tanítványi körének önállósodási tendenciáit –
részletesen feltárta a konstellációkutatás, ám a történeti rekonstrukció
időbeli keretei alig terjedtek túl Fichte nova methodo programján, másfelől az
egyes filozófusoknak a kriticizmushoz, illetve egymás gondolatrendszeréhez való
viszonyát sem tette kiemelt vizsgálati szempontjává e kutatási tradíció. Weiss
János néhány 2011-ben megjelent tanulmánya ezeknek a konstellációkutatás által
mellőzött aspektusoknak a továbbgondolásával hajtott végre egy olyan
korrekciót, amelynek kapcsán a német idealizmus tágabb időkereteit
fogalomtörténti szempontból – a Kant, Schelling és Hegel filozófiája közötti
kapcsolódási pontok felvázolásával – interpretálta. Weiss Schelling gondolati
törekvéseit a kanti ész fogalmának kiterjesztéseként értékelte, oppozícióba
állítva mindezzekkel a szellem fogalmának hegeli dominanciáját. Schelling
filozófiájában ugyanakkor a müncheni korszakának elejétől egyre erőteljesebb
szerepet kapott a szellem fogalma. Előadásomban arra keresek választ, hogy
Schelling a Szabadságiratban, illetve
a Stuttgarti magánelőadásokban milyen
jelentésben használta, illetve milyen kontextusba állította a szóban forgó
fogalmat. A szellem-fogalom rekontextualizása során a Stuttgarti magánelőadások közvetlengondolati előzményének tekintem a szakirodalom által jobbára
periférikus írásként kezelt Clarat. A
szellem fogalma – a természet folytonosan modulálódó terminusához hasonlóan –
Schelling későbbi periódusaiban új megvilágításba került, ám az 1811-ben
kezdődő Weltalter-korszaknak is
perszeveráló hatáseleme maradt.
Hankovszky Tamás
A szabadságot vezető szabadság – A nyelv transzcendentális dedukciója Fichténél
A nyelv eredetéről a korábbi évtizedekben folytatott vitát
Fichte úgy próbálta meghaladni, hogy a szembenálló álláspontokat egyetlen
elméletébe integrálta. A nyelv isteni adományként, illetve emberi
konstrukcióként való bemutatása mégis alárendelt jelentőségű maradt nála a
harmadik elméletrészhez képest, amelyet merőben új formában dolgozott ki.
Eszerint a nyelv velünk született, pontosabban a nyelv a transzcendentális
lehetőségi feltétele annak, hogy emberek lehessünk. E gondolat kifejtése a
nyelv transzcendentális dedukciójával azonos, és A természetjog alapja a tudománytan elvei szerint híres
interszubjektivitás-elméletének egy ritkán elemzett aspektusát tárja fel. Az Aufforderung ugyanis, amelyet egy másik
eszes lény intéz hozzánk, mindig jelek közlése, tág értelemben vett nyelv révén
valósul meg, így a jelben mint olyanban két szabadság, a felszólító és a
felszólított szabadsága találkozik egymással. Előadásomban felvázolom a nyelv
eredetének háromkomponensű elméletét, és arra a kérdésre keresem a választ,
hogyan válik Fichténél a nyelv az interszubjektivitás döntő tényezőjévé, hogyan
valósul meg a jelben „a szabadság szabadság általi vezetése”.
Hévizi Ottó
Mi van az „első rend” előtt? – A metakognitív ellenpontstílusok (metastílusok) előtörténetéről
Amennyiben a konferencia címében szereplő három fogalmat
(hang, szó, szellem) haladványként olvassuk, úgy ez egyfajta genealógiát mutat:
hangból szó, szóból szellem. A szellem genealógiája természetesen többféle
lehet: történelmi, szociokulturális, pszichológiai stb. Előadásom a szellem
lehetséges születési módjai közül a teoretizálási genealógiára kíváncsi,
amelyet Zalai Béla a 20. század elején a rendszeralkotások, gondolati irányvételek
„első rendjének” hív. Zalai felfogását elemezve előadásom két kérdést vizsgál
egy mai téma, az ún. metastílusok összefüg-gésében. Egyrészt arra szeretne
választ kapni, hogy (Richard Swedberg distinkciójával élve) a teoretizálás
többnyire látens folyamata hogyan ad preferált irányt bizonyos teóriák megalkotásának.
Másrészt azt szeretné bemutatni, hogy Zalai felfogása (mindenekelőtt a Perszeverancia-tanulmányban)
hogyan kötődik a metastílusok 19. századi előzményeihez.
Kővári Sarolta
„A szónyelv hangzó” – Hang és szó Nietzsche korai nyelvfelfogásában
A bázeli korszak kezdetéről származó 2[10]-es feljegyzésben és a nem sokkal később keletkezett A dionüszoszi világnézet című írásbanNietzsche a kimondott szónak, vagyis a nyelv hangzó oldalának a világ lényegét visszaadni képes zenééhez közelítő kifejezőerőt tulajdonít. Nietzschét ezekben a szövegekben a beszédhang zenei tulajdonságai érdeklik. Elmélete részben Schopenhauer, rajta keresztül pedig a korabeli zeneesztétikák (Tieck, Wackenroder, E. T. A. Hoffmann) hatását tükrözi, részben pedig Wagnerre megy vissza.
Néhány évvel később A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságról című írásában a hang már nem a zenével összefüggésben, hanem a nyelv keletkezését bemutató modell egyik elemeként jelenik meg, a szóval gyakorlatilag szinonimként. Nietzsche most nem is ugyanazzal a kifejezéssel él, mint a korábbi szövegekben: azokban „Ton”-ról, zenei hangról, itt „Laut”-ról, általában vett hangról beszél. Ezzel a 19. század egy másik, nyelvfilozófiai hagyományát idézi fel, amely szerint a nyelv kezdetét jelentő hang lényegileg járul hozzá az emberi gondolkodás fejlődéséhez. Ennek a Herderig visszavezethető felfogásnak a forrása Nietzschénél Gustav Gerber Die Sprache als Kunst című műve.
Előadásomban
szeretném Nietzsche szövegeit azoknak a hagyományoknak a kontextusában
elemezni, amelyeknek ezek a szövegek a folytatói, ezenközben a bázeli korszak
írásai kapcsán szeretném zeneesztétika és nyelvelmélet viszonyát is
megvilágítani, és A nem-morálisan
fölfogott igazságról és hazugságról kapcsán
a szó és a hang azonosításának következményeit tisztázni.
A szavak, a szellem és a józan ész
Tervezett előadásomban a reformkornak és a neoabszolutizmus
korának magyar filozófiai gondolkodásából a valóság és a nyelv viszonyára
vonatkozó diskurzust emelem ki. Ebben a korban ezt a diskurzust természetesen
nem lehet a nyelvújítástól és ezen belül a filozófiai szakterminológia
kialakulásától függetlenül vizsgálni; ezen kívül szükséges még a korabeli
Hegel-recepciót is érinteni, a harmincas évek hegeli pörénél jóval szélesebben értelmezve azt. Hegel és a
hegeliánusok kritikusainak egyik fő témája ugyanis éppen az önjáróvá vált
hegeli fogalmi rendszer és az azt kifejező terminológia, és mindennek viszonya
a valósághoz. Tervezett előadásomban bemutatom, hogy ennek a bírálatnak az
eredménye nem annyira a nyelv kritikája, mint inkább a (történelmi és
társadalmi) valóság fogalmának az újragondolása, értelmezése. Míg a hegelianizmus
kritikusainak fő támadási pontja a hegeli terminológia, a hegeliánusok önképe
szerint ez a terminológia a szellem fejlődésének egyedüli tudományos
kifejeződése; ellentámadásuk fő célpontja pedig a józan észen alapuló,
értelmezésük szerint tudomány előtti, vagy egyenesen tudományellenes filozófiai
hagyomány. Az elemzés során a tárgyidőszak két nagy hatású hírlapi vitáját, az
úgynevezett tudomány, magyar tudós vitát
és az Erdélyi–Szontagh-vitát állítom
a középpontba.
Tánczos Péter
Friedrich Schlegel és Adam Müller intellektuális kapcsolata a német romantika történetének egyik igazi rejtélye. A két emblematikus gondolkodó élettörténete és szakmai érdeklődése sok tekintetben hasonló: mindketten protestáns családból származnak, három év különbséggel katolizálnak, szinte egyszerre írják analóg témájú irodalomtörténeti, nyelvfilozófiai és politikaelméleti munkáikat. Személyesen is ismerték egymást, gyakran hivatkoztak a másik írásaira, az 1820-as években még együtt is dolgoztak Bécsben, s alig pár nap különbséggel haltak meg. A számottevő hasonlóság dacára mégis szembeötlő, hogy nem igazán közelednek egymáshoz: Schlegel hátrahagyott jegyzeteiben kifejezetten pikírt megjegyzéseket tesz Müllerre.
Előadásomban
a két filozófus kapcsolatának legkorábbi időszakára koncentrálnék. Müller nem
sokkal 1805-ös katolizálása után kiadja könyvformában is a Vorlesungen über
die deutsche Wissenschaft und Literatur című előadássorozatát, amelyben
többször hivatkozik Schlegelre, különösen annak Lessing-dolgozatára. Az idősebb
pályatárs válaszképpen 1808-ban (katolizálása évében) megjelenteti a kötetről
szóló recenzióját, amelynek hatására Müller meghívja a Kleisttel közösen
szerkesztett Phöbushoz szerzőnek Schlegelt is. Schlegel ekkor fejezi be
többéves nyelvészeti kutatómunkáját, s készül el az Über deutsche Sprache
und Literatur (1807), illetve a korszakos jelentőségű Über die Sprache
und Weisheit der Indier (1808) című írásaival. Bár a kész művekben nem, a
jegyzetekben utalgat Müllerre, ahogyan ekkoriban készülő szövegeiben Müller is
támaszkodik Schlegelre. Előadásomban a két szerző katolizálása idején
keletkezett, fenti írásait vetném össze az alapján, hogy mit állítanak a nyelv
metafizikai eredetéről, művészi jellegzetességeiről és nemzeti rendeltetéséről.
Valastyán Tamás
Technika és poézis – Adalékok Arany János egyik verssorához
A poézis technika (techné) felőli meghatározottsága szinte egyidős a nyelv poétikus megformálhatóságának tapasztalatával. Ennek az összefüggésnek csak az egyik része az, hogy vannak (idővel változó, illetve az idővel dacoló) elvek, szabályok, amelyek szerint a „készítés” folyamata végbe mehet. Mindazonáltal a technikai vívmányok mint tematikus források is relevánsak lehetnek egy adott műalkotás formavilága tekintetében. A XIX. század ezt a tapasztalatot markánsan színre viszi, mutatja mindezt az ipari formatervezés, egyáltalán az iparművészet programatikus megjelenése. Előadásomban Arany egyik leghíresebb verse, az Epilógus sorát („Legfölebb ha omnibuszon”) próbálom újraolvasni Walter Benjamin tranzitív esztétikai javaslatai és szempontjai alapján. Hogy ezek közül csak hármat említsek: a modern technika világa és a mitológia archaikus világa közötti kapcsolat; a képek historikus indexe; illetve a XIX. századot hangsúlyosan nem hanyatláskorszakként tekinteni.