Az oldalon néhány egykori hallgatónk véleményét olvashatja a kedves látogató; részben pedig választ kaphat arra a kérdésre, hogy kik és miért választották a filozófia szakot.
Krivánik Dániel | Balassa Bence | Kürti László | Sós Csaba | Soltész Péter
Krivánik Dániel
Filozófia szakra nem "szakmaszerzés" céljából, hanem egy lebírhatatlan belső indíttatástól vezérelve megy az ember. 1998-ban jelentkeztem és nyertem felvételt a Debreceni Egyetem (akkor még Kossuth Lajos Tudományegyetem) Filozófia Intézetébe, melynek 2006-ig voltam hallgatója: 2003-ig a graduális képzésben, 2003-tól 2006-ig pedig a posztgraduális PhD képzésben. A körülöttem-és-bennem-lévő világ összefüggései csodálkozásra késztettek, amióta az eszemet tudom, és az ebből az érzésből fakadó kérdéseimre igyekeztem válaszokat, válaszlehetőségeket találni.
Gimnáziumi tanulmányaim utolsó évében, az első filozófiaóra végén már tudtam: filozófus vagyok, és ezt "hivatalossá" is akarom tenni. Így természetes volt, hogy filozófia szakra jelentkezem. A "Kossuth" Filozófia Intézete mellett számos érv szól(t) számomra: az aktív szellemi műhely-jelleg, egyúttal regionális centrum, és persze a "nagyágyú" Vajda Mihály személye - csak hogy hármat említsek. A tanszéken szerzett tapasztalataim tökéletesen megfeleltek az elvárásaimnak, sőt, felül is múlták azokat. Egy rendkívül felszabadult, ugyanakkor rendkívül mély szellemi, együtt-gondolkodó közegbe kerültem; ahol a minőségi oktatást úgy a már elismert szaktekintélyek, mint a még oktatói karrierjük elején álló fiatal, de rendkívül tehetséges tanerők garantálták; ahol az előadások/szemináriumok oktatóinak mindegyike a maga módján intézett kihívást a hallgatókhoz, a kezdetektől partnerként kezelve minket; ahol a tanárok emberként is megközelíthetőek voltak.
Tanulmányaim befejeztével látszólag eltávolodtam a filozófiától, multinacionális céges környezetbe kerültem: 2007-től 2009-ig ügyfélkapcsolati menedzsmenttel, 2009-től 2012-ig IT folyamat- és szolgáltatásmenedzsmenttel foglalkoztam Magyarországon; 2012-től 2017-ig ismét ügyfélkapcsolati menedzsementtel foglalkoztam, immár csoportvezetőként Németországban; 2017 közepe óta pedig újból IT folyamat- és szolgáltatásmenedzsmenttel Ausztriában. Egykori csoporttársaimmal, barátaimmal azonban folyamatosan kapcsolatban maradtam, nem veszítettük egymást szem elől.
No de „hogyan kerül a csizma az asztalra”, hogyan következik eddigi karrierem a filozófiai tanulmányaimból? A válasz egyszerűen abban a szellemiségében található, amit a Filozófia Intézettől kaptam. Az itt eltöltött összesen nyolc termékeny év iránytűt és hozzá olyan eszköztárat adott a kezembe, mellyel szisztematikusan, strukturáltan (hegelien fogalmazva: kritikai-reflexív módon) vagyok képes fenntartani, és a korábbi tapasztalatokat megőrizve mind magasabb-szintre-emelni az érdeklődő kérdezés és alternatív válaszadás képességét. Tudom, hogy mindezek nélkül nem lettem volna képes azokat az eredményeket elérni, melyeket végül elértem; szegényebb volnék számos – utólag bepótolhatatlan – belátással; és nem lennék az az ember, aki itt és most így szól: „Krivánik Dániel vagyok, köszönöm, hogy meghallgattak.”
Balassa Bence
Balassa Bencének hívnak, 1972 –ben születtem Budapesten.
A Rendőrtiszti Főiskola bűnügyi szakának elvégzése után először az ELTE Jogi Karára nyertem felvételt, de hamar kiderült, hogy nem lesz belőlem jogász. 2004 –ben jelentkeztem a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának Filozófia Intézetébe, MA szakra, 2008 –tól pedig Ph.D. hallgatóként jártam ugyanide. Disszertációmat Nietzsche perspektivizmusáról írtam, és védtem meg 2016 őszén.
2007 nyara óta tanítok a Rendőrtiszti Főiskolán, majd 2012 –óta a jogutód Nemzeti Közszolgálati Egyetem Rendészettudományi Karán. Két nemzetközi rendőri és jogállamiság építő misszióban vettem részt, ilyenformán két és fél évet töltöttem Afganisztánban. Jelenleg rendészetszociológiát, rendészeti etikát és más tárgyakat tanítok egyetemi tanársegédként az NKE RTK Rendészetelméleti és –történeti Tanszékén.
Amolyan „fekete bárány” vagyok, hiszen urbánus, liberális humánértelmiségi család sarjaként a rendőrtiszti pályát választottam. Mégsem vagyok „igazi” rendőrnek tekinthető, hiszen több, mint tíz éve főiskolai, majd egyetemi oktatóként dolgozom. Fontosnak, és egyben kézenfekvőnek tűnt számomra, hogy a feszes, fegyelmezett rendőri szemlélet kiegészítésére valamilyen ezzel látszólag homlokegyenest szembenálló tudományterület művelésébe kezdjek, és erre családi indíttatás is a rendelkezésemre állt. Így esett a választásom a DE Filozófia Intézetére, ahol én is (pesti gyüttmentként) otthonra leltem. Az itt általam talált közösség mentes volt mindenféle pátosztól és fennhéjázástól, holott büszkeségre éppenséggel minden okuk meg lett volna. Liberalizmus, könnyedség, tolerancia és flexibilitás párosul ennek a nagy múltú egyetemi intézetnek a berkeiben a meggyőző szakmai tudással és segítőkészséggel, pedagógiai hozzáértéssel és hitelességgel.
Az itt tapasztalt oktatói hozzáállást, amely a mély tárgyi tudást, a kutatás és tanítás iránti elkötelezettséget és alázatot, valamint emberséget ötvözi, ugyanakkor mentes mindenfajta fellengzősségtől és pökhendiségtől, szeretném magam is oktatói pályám során elsajátítani, megvalósítani.
Az értelmiségi, bölcsész látásmód, a humán perspektíva elegyítése a rendészeti, rendőrségi attitűddel kétség kívül meghökkentő és meglehetősen ritka, hiszen a rendőrök, ha egyetemre mennek, túlnyomórészt valamely jogászképzéshez csatlakoznak, mondván, az „hasznos” lehet mind a közigazgatásban, mind a magánszférában a későbbiekben. Ha viszont egyet tudunk érteni abban, hogy a rendőri, rendőrtiszti pálya olyan komplex, magán értelmiségi karakterjegyeket is viselő életút, amelynek révén a rend védelmezői a Köz érdekében teljesített szolgálatuk során a társadalom csoportjaival és azok tagjaival, azaz emberekkel kerülnek összetett interakciókba, akkor meggyőződésem szerint könnyebb megértenünk, hogy miért tartom nélkülözhetetlennek a felsőoktatási képzés során a humán perspektíva és habitus felmutatását a jövő rendőrtisztjei számára.
A társadalmunk a humántudományokra, a bölcsészetre (ezen belül a filozófiára, esztétikára, irodalomra és költészetre, drámára stb.) némileg haszonelvűen tekint.
A bölcsész éthosza, a humánértelmiségi ideáltípusa, eszményképe ennek az ellentettje. Olyan, sok forrásból merítő, kevéssé befolyásolható, magabiztos és kritikus értelmiségi, gondolkodó, aki tudatos és innovatív módon viszonyul a világ és benne a közélet jelenségeihez, akit sem kampányokkal, sem ideológiákkal megvezetni, gyűlöletre, vagy félelemre sarkallni nem lehet. Aki kiegyensúlyozott véleményformálásra törekszik, aki szakadatlanul képezi önmagát. Aki eleve gyanakvással tekint minden hatalomra, hatalomkoncentrációra, korrupcióra és „mutyizásra”. Aki magabiztosságát és intellektuális fölényét mindig a polisz és embertársai javára igyekszik kibontakoztatni. Toleráns és türelmes, ugyanakkor nem fél elvei mellett kiállni, de tartózkodik a szélsőségességtől.
A bölcsészek képesek helyt állni a humántudományok, az üzleti szféra és a művészetek szinte bármely szegmensében. Efféle illetlen kérdések merülnek fel bennem… Vajon elég keményen dolgozott szegény József Attila? Elegendő verset írt a fájdalmasan rövid évek alatt, amelyek számára megadatottak? És ami a legfontosabb: elegendő hasznot hajtott a társadalomnak? És mennyi az az elegendő? Ki a hasznosabb, és ki ítél ebben?
Milyen szerencsések a természettudósok! Stephen Hawking a fekete lyukak sugárzásáról szóló elmélete, vagy Albert Einstein általános relativitáselmélete olyan megragadható, óriási haszon, amelyre rá lehet mutatni a mindenkori tudományban, de kisebb léptékben is rávilágíthatunk erre, mondjuk a grafén, vagy az üvegbeton felfedezésének hasznosságában. Ezt a tudományok iránt minimális érdeklődést tanúsító széles rétegek is értik, elismerik. No de mi a helyzet Derrida vagy Foucault munkáival, azok hatásával? Mi a helyzet a filozófiával? Nyertünk mi valamit a Zarathustrával? Létezik, létezhet a tudomány pusztán reál-oldala? Csak az lehet hasznos, amit megfoghatunk, ami kiszámolható, ami metrikus és kvantitatív?
Akkor mi a helyzet a szerelemmel? Hasznos? Miben áll Rómeó és Júlia társadalmi haszna, s vajh miféle hatással voltak a brit nemzetgazdaságra? Hasznos volt-e József Attila, vagy Ady költészete? Mérhető-e ennek hatása? Az a sok általános iskolai, vagy gimnáziumi magyartanár, mint például Tamás Ferenc tanár úr, akik fiatalon esetleg pont a magyar költő-géniuszok verseinek hatására választották ezt a pályát, és lettek bölcsészhallgatók, majd fantasztikus magyartanárok, és adtak életre szóló élményeket diákok százainak és ezreinek, vajon hasznosak voltak? Egy drámaszakkör a gimnázium utolsó évében vajon hasznos-e? Lehetséges-e hogy egy a drámajáték során sikerélményben részesülő ifjú figyelme éppen ennek hatására fordul a pszichológia, szociálpszichológia felé, de megtartván a „dolgok hasznosságába vetett hitét” a pszichológia szak elvégzése után egy multinál helyezkedik el, és sikeres emberi erőforrás manager lesz belőle, versenyképes fizetéssel? Hasznos volt a pszichológia, a drámajáték?
Kürti László
1976. november 29-én születtem Vásárosnaményban. Filozófusként végeztem a Debreceni Egyetemen, ahol jelenleg az esztétika szak doktorandusza vagyok. Ez olyan műhely, ahol hagyják az embert dolgozni és kibontakozni. Etika és erkölcstan tanári képesítést a Kodolányi Főiskolán, testnevelő és gyógytestnevelő tanári szakot a Semmelweis Egyetemen és az Esterházy Főiskolán szereztem.
Egy vidéki gimnáziumban tanítok. Különben Írok. Főként verseket. Öt kötetem jelent meg: Félszavak 1999/ 2000; Akvárium 2003; Alkalmi otthonok (Parnasszus 2007); Testi Misék (Magyar Napló 2012); A csalásról (Kalligram 2017). Korábban a Partium irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat versrovatának szerkesztője voltam; 2010- től főmunkatársa. 2014 őszétől A Vörös Postakocsi folyóirat szépirodalmi rovatát szerkesztem.
Sós Csaba
1986-ban Sós Csaba néven láttam meg a napvilágot Debrecenben. Mindazonáltal születésem óta Balmazújvároson élek, középiskolai tanulmányaimat is itt végeztem, a Veres Péter Gimnáziumban. Az egyetemi éveket viszont, összesen nyolc évet – leszámítva egy szemeszternyi kitekintést a jogi fakultás felé –, a Debreceni Egyetem Filozófia Tanszékén töltöttem; először szabadbölcsészként, majd esztéta-aspiránsként, végezetül pedig inkább a filozófiával kacérkodó PhD hallgatóként.
2014-es abszolválásomat követően vezérigazgatói asszisztensként dolgoztam egy orvostechnikai eszközöket gyártó cégnél, mígnem aztán ismét elszegődtem a kultúra irányába. Jelenleg ugyanis a Veres Péter Kulturális Központ megbízott vezetőjeként Balmazújváros kulturális életének a koordinálásáért felelek. Külön öröm számomra, hogy a Debreceni Egyetem Filozófia Tanszékével továbbra sem szűnt meg a kapcsolatom, amiről egyrészt egy törlesztetlen adósság (még mindig leadás előtt álló doktori disszertációm), másrészt egy 2017-ben közösen szervezett konferencia tanúskodik.
Ennél is lényegesebbnek tartom azonban azt a kevésbé kézzelfogható örökséget, amit a Filozófia Tanszéknek köszönhetek, és amely alighanem végigkíséri majd hátralevő életemet, távolság és közelség fizikai mértékétől függetlenül. Hosszú lenne fölsorolni mindazokat az előnyöket, amelyeket a – legnemesebb értelemben vett – „szabad bölcselkedés” biztosíthat az ember számára, így mindenekelőtt két – egymással alighanem összefüggő – tényező hangsúlyozására szorítkozom (egy gyakorlati és egy inkább attitűdbeli vonatkozású pozitívum kiemelésére). Eddigi tapasztalataim csak tovább erősítették hitemet a bölcsészet, azon belül is különösen a filozófia méltóságában. Egyfelől a filozófiai fakultás valamennyire is tisztességes elsajátítása megítélésem szerint olyan kompetenciákkal képes megajándékozni az embert, amelyek az élet valamennyi – gyakorlati megnyilvánulásokat is igénylő – területén hasznosnak bizonyulhatnak, és amely kompetenciák elsajátítását talán egyetlen másik diszciplína sem teszi inkább lehetővé, mint maga a filozófia, amely egyszerre foglalja magába a ráérzés fogékonyságát és a racionalitás kvintesszenciáját. Másfelől a filozófia a gondolkodásnak azt a privátszféráját is jelentheti, amely – ha ugyan nem is életünk minden pillanatában, de – védelmet nyújthat a sekélyes, kártékony és önmarcangoló ítéletekkel szemben. A szabad bölcselkedés – legalábbis az a formája, amelyet a Debreceni Egyetem Filozófia Tanszékének kiváló tanárai és utánozhatatlan atmoszférája révén szerencsém volt megtapasztalni – számomra nem jelent mást, mint szabadság és elkötelezettség kiegyensúlyozottságát, olyasvalamit, ami talán mindennél inkább alkalmas arra, hogy tartást biztosítson az ember gondolkodásának.
Soltész Péter
Soltész Péter vagyok, 1984-ben születtem. A Debreceni Egyetem Filozófia Intézetébe 2005-ben jelentkeztem, miközben magyar nyelv és irodalom szakon a harmadik évemet kezdtem el. A Humán Tudományok Doktori Iskola Filozófia Programjára 2010-ben nyertem felvételt, Ph.D. fokozatomat – Prof. Dr. Hévizi Ottó témavezetésével és felbecsülhetetlen értékű támogatásával – 2016-ban szereztem meg.A doktori hallgatói éveimet követően fél évig a Debreceni Egyetem Orvos és Egészségtudományi Centrumán voltam külföldi orvostanhallgatók képzésért felelős ügyvivő szakértő, majd Budapesten két évig voltam EU pályázatíró, illetve projektkoordinátor. Jelenleg egy felsőoktatással és hallgatói mobilitással foglalkozó amerikai cég Közép-Európáért (8 országért) felelős regionális igazgatója vagyok.