A hír hallatára, hogy Misu meghalt, egyszerre a teljes lelki kiüresedés és a döbbenetes fizikai
fájdalom, a semmi transzparenciája és a gyomorszáj tájéki ütés elviselhetetlensége lett rajtam
úrrá. Néztem magam elé, s mintha semmit sem láttam volna. Elnémultam, egyszersmind utat
kellett engednem az értetlenség toluló kérdéseinek, hogy hogyan? Hogyan halhatott meg az az
ember, akiről a legkevésbé jutott eszembe a halál. Pedig Misu plasztikus és konstruktív
viszonyt alakított ki az életében és a gondolkodásában az ember végességéhez. Egyik
interjújában úgy fogalmaz, hogy ő a haláltól nem fél, csak a meghalástól. Ez egyike azon
nagyon szubtilis különbségtevéseinek, amelyek segítségével mindvégig ügyel arra, hogy
gondolkodása, életszemlélete, halálhoz való viszonya ne totalizálódjon, azaz hogy ne
helyezkedjen egy vállalhatatlan és nem létező általános pozícióba, de ne is roppanjon össze a
problémák súlya alatt.
Aztán amikor felocsúdtam, az jutott eszembe, hogy elárvultunk. Végképp felnőtté váltunk
filozófiailag. Magunkra maradtunk. Persze ott vannak a szövegek, amiket Misu mindig
patikamérlegen mérve írt, nagyon ügyelt az arányokra, az eminensen személyesnek és az
absztraktnak az egyensúlyára. A személyes érintettség eseménye és a másokkal
megoszthatóság, a megértés és megértetés finom elve – ez fontos volt Misunak. Ezeket a
szövegeket olvashatjuk, olvasnunk is kell, de a vele való beszélgetés élményét semmi nem
pótolhatja. Misu nagy debattőr és igazi beszélgetőtárs. És nagy nevető. Ez fog hiányozni a
legjobban. A Vele való együtt-nevetés. A nevetésben ott lebeg a létezés könnyűsége, de a
súlyossága is ott nehezedik. Hol külön-külön, hol egyszerre. A Misuval való együtt-nevetés
mindkettőről tud.
Misutól azt is megtanulhattam, hogy többször kezdődnek a dolgok. Sokszor neki kell
kezdeni az egyszer már elkezdettnek vagy bevégződőnek. Vagy ezt Nietzschétől tanultam?
Mindenesetre Nietzschét mindig már „misusan” fogom olvasni. Most úgy érzem, Nietzschét
Misu nélkül olvasni nem is érdemes. Persze ez se igaz. De az ugyanannak örök visszatérését a
mindig másnak a szituatív elkezdődése invenciójával megtapasztalni, nos ebben Misu mindig
segíteni fog. Elkezdem hát újra mondandómat!
Elhunyt Vajda Mihály (1935, Budapest – 2023, Budapest), a Debreceni Egyetem
Bölcsészettudományi Karának volt professor emeritusa. A Széchenyi-díjas akadémikus,
egyetemi tanár a kortárs magyar és nemzetközi filozófia kimagasló alakja. Eszmélkedésére és
gondolkodásának alakulására Lukács György volt nagy hatással. A Lukács körül szerveződő
ún. Budapesti Iskola egyik tagjaként Vajda pályája elején a marxizmus mint gyakorlati
filozófia megújíthatóságán fáradozik, azonban belátván ennek a feladatnak az illuzórikus
voltát, más inspirációs forrásokat keres. Mindez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy
feladná a társadalmiság problémája iránti fogékonyságát, merthogy az „élő emberek
valóságos szükségleteinek szemszögéből” vizsgálódik a fenomenológia területén is. A
fenomenológiai mozgalmat, azon belül is legfőképp Edmund Husserl munkásságát kutatva
Vajda számára feltárulhatott egy olyan korpusz, amely nem ideológiaként szervezi meg
önmagát, hanem mindenekelőtt filozófiaként (Zárójelbe tett tudomány, 1968, A mítosz és a
ráció határán, 1969). Ez a mozzanat azért perdöntő Vajda Mihály további, nyolcvanas-
kilencvenes évekbeli vizsgálódásait illetően, mert Husserl nyomán pontosan el tudja
különíteni az emberre, pontosabban az ember beállítottságára vonatkozó feladatokat és
szférákat.
E határkijelölési, elhatárolási igyekezet aztán a heideggeri filozófiával való találkozás
alkalmával válik a filozófus számára az értelmezés egyik kulcsmozzanatává. A nyolcvanas
években barátaival (Angyalosi Gergellyel, Bacsó Bélával, Kardos Andrással és Orosz
Istvánnal) közösen lefordítja a korai fő művet, a Lét és időt. Martin Heidegger filozófiájának
metafizika-kritikai szólama felszabadítóan hat Vajda gondolkodására. Ti. a metafizika embere
önmagát a létezők urának tekinti, ám a heideggeri filozofálási attitűd révén Vajda
szcenírozásában képesek lehetünk az emberre úgy rákérdezni, mint aki nem a létezők uraként
szemléli önmagát, hanem mint aki a lét értelmét kutatja, aki a lét pásztora (A posztmodern
Heidegger, 1993). Mindez pedig azért lehetséges, mert az ember szembesül önnön létének
végességével: „a végességünkkel való őszinte szembenézés” Vajda genuin filozófiájának
alaptapasztalata. Ez motiválja akkor, amikor a filozófia művelésének lehetséges módjait
vizsgálja (Nem az örökkévalóságnak, 1996). És ez alapján képes a megszokotthoz képest
alternatív módon értelmezni a filozófia történetét (Mesék Napnyugatról, 2003), valamint saját
létezésének világbeli beleszövődöttségét is kritikusan-ironikusan ragadja meg, nem kevésszer
kíméletlenül őszintén reflektálva rá (Szókratészi huzatban, 2009).
A végesség-tapasztalat mindamellett az emberi lét egyediségét, a személyes emlékezés
különös mintázatát is kidomborítja a filozófus számára, ami leginkább a tanúsítás eseményét
involválja. A kétezres évek második évtizedének szövegeiben Vajda megrázó erudícióval és
szubtilis gondolatvezetéssel próbálja feltárni üldöztetésének mibenlétét, az emberi létezéstől
való megfosztottság tapasztalatát (A személyes emlékezet filozófiája, 2017, Szög a zsákból,
2017).
Vajda Mihály nemzetközi ismertsége leginkább a marxizmus és a fenomenológia
inspiratív összehasonlító elemzéséhez kötődik, Bernhard Waldenfels a témának szentelt
nagyszabású könyvében Vajda ez irányú kutatásait alapforrásnak tekinti. Emellett Vajda
politika-filozófiai gondolatai keltettek visszhangot külföldön, a fasizmusról szóló angol
nyelvű kötete (Fascism as a Mass Movement, 1976), valamint a Kelet-Közép-Európában zajló
szovjetizáció intern folyamatait illető megfontolásait tartalmazó könyv (Russischer
Sozialismus in Mitteleuropa, 1991).
Vajda Mihály életműve szerves részének kell tekintenünk tanári és iskolaalapítói
tevékenységét is. A kilencvenes évek legelején Debrecenben újjászervezte a filozófiai
képzést, sok hallgató számára teremtve lehetőséget egy valóban új világ felfedezésére.
Mehetett volna New Yorkba is tanítani, kapott volna ott is állást. 1992-ben a Debrecen – New
York helyett című esszéjében tőle talán kissé szokatlan pátosszal a következőképpen indokolja
meg, miért Debrecent választotta New York helyett, s hogy miért szeretne a városban maradni
továbbra is: „Azért szeretnék itt maradni, mert otthon, a Kossuth Lajos Tudományegyetemen,
azon belül is elsősorban a Filozófia Tanszéken és talán még a Társadalomelméleti Intézetben
csinálunk valamit, ami minden, csak nem bárkinek saját akarata ellenére történő megváltása:
hiszen azért öröm szinte mindannyiunknak csinálni, mert együtt csináljuk. Mert éppen az az
új benne, hogy az egyetemi polgár, akár tanár, akár diák, egy mindezidáig Magyarországon
még sosemvolt szabadságot élvez: nem azért, ahogyan egyesek […] gondolják, hogy ne
csináljon semmit (ilyenek is vannak közöttünk, mint ahogy azok között is, akik az egyetemi
nyilvános rendes tanár úr által megszabott anyagot kellene, hogy oktassák vagy biflázzák
betűről betűre), hanem azért, hogy saját elképzelései, ízlése, adottsága, képességei szerint
csináljon sokat és jót.”
Ezekben a szavakban sok van persze a rendszerváltás eufóriájából, de benne van annak
már-már a rajongásig fokozott igenlése, hogy a gondolkodás ereje a közös, együttes létből
táplálkozik, amelynek filozófiai ősformája az agónt és aretét (a vetélkedést és az erényt)
egyaránt magában foglaló polisz, s amely közösséget az egyén szabadon és kontingensen
választhatja, ha úgy akarja. Vajda Mihály szerencsére – így akarta.
Valastyán Tamás